A Műegyetem Incepciója

“Engem kerestél és én is kerestelek téged. Most végre itt vagy, a Műegyetemen. Már vártalak.

Hosszú lesz az utad a diplomáig, de mielőtt elindulsz, valamit tudnod kell. Itt van két pirula, az egyik kék, a másik piros. Választanod kell, most. Ezután nincs visszaút. Ha a kéket választod, elalszol, és reggelre elfelejted ezt a beszélgetést. Ha a pirosad választod, megismerheted a valódi tudás árát. De ne feledd: csak az igazságot nyújthatom neked, semmi többet.

Bizonyára hallottál a Mátrixról. Nem, nem a Kollégium ablakaiban játszódó filmről van szó. A Műegyetem Mátrixáról. Ezt kerested, mégsem tudod pontosan mi is ez? Dőlj hátra és elmesélem!” /A Műegyetem Mátrixa, Németh Krisztián, Impulzus, 2015/

 

A professzor a katedrán áll, kezében barnás, szakadozó lapok, sűrű sorokkal teleírt jegyzetek. A táblát nézi, a 3 méter magas fekete monstrum aljára felírt, a tökéletes gondolatmenetet lezáró képletet szemléli. A csendes teremben jól hallható a diákok nyugodt szuszogása, közben a távoli félhomályba merülő padsorokból fel-fel hangzik egy ásítás.

A professzor komoly szaktekintély, az ismertetett tételek némelyike az ő nevéhez fűződik, a hivatalos jegyzet is a keze munkája. A tárgy, amit immáron 30 éve oktat, saját meglátása szerint fontos és nagyban hozzájárul diákjai szakmai előremeneteléhez. A ZH és a vizsga eredmények mégis botrányosak, a bukási arány pedig évről-évre romlik. A professzor szerint a diákok a kék pirulát választották, így ő tehetetlen. Mivel a számonkérései minden alkalommal mások és a teljes anyagot lefedik, így ezt a tárgyat, szerinte, csak a piros pirulával lehet elvégezni, de ő mégsem győzheti meg a diákokat, hogy azt vegyék be, hiszen már döntöttek. Rosszul.

A fiatal adjunktus, aki keresztféléven viszi a tárgyat, még nem hallott a Mátrixról, ő nem tudja, hogy a diákok már elvesztek. Óráit egy kisebb termben tartja, mivel a diákok keresztféléven köztudottan nem járnak be órára. Alapvetően ezért is kaphatta meg a tárgyat, nem különösebben számít, hogy ki tanítja azt a néhány diákot, aki résztvesz.

Az adjunktusnak nincsen jegyzete, óráit fejből tartja, néha improvizál, időnként egy-egy tételt rosszul ír fel és a helyben konstruált bizonyítás közben korrigálja azt. Ő nem ír fel minden tételt a táblára, sőt táblaképe szedett-vetett, sokszor áttekinthetetlen. Viszont rengeteget magyaráz és közben kérdez. Diákjait bíztatja, hogy gondolkozzanak és segítsenek neki megoldani a problémákat.

A teremben 30 toll monoton sercegése és a táblát szemlélő értő tekintetek váltják egymást. A szünetekben gyakorta alakulnak ki beszélgetések az oktató és diákjai között.

Sajnos az ő bukási arányai még rosszabbak, a 600 keresztfélévesből csupán 30-an tudták teljesíteni a vizsgát.

 

E 30 diák végül diplomát szerez és kiváló mérnök lesz, a másik 570 diák, akik e félévben nem jártak órára, hiszen korábbi tapasztalataik alapján a tárgyat teljesíthetetlennek érezték, végül más, egyszerűbb szakmát választ.

A rossz statisztikák miatt a következő félévben ismét a professzor tartja a tárgyat, a könnyebb megértés érdekében újabb 3 tétellel bővítve az anyagot.

A gondolat olyan, mint egy vírus. Ragályos és kiirthatatlan. Az ötletmagból kifejlődött kész gondolat meghatároz téged, vagy elpusztít. /Eredet, 2010/

Ki él a Mátrixban, a diákok, vagy az oktatók? És ki választja a pirulát?

Hazatérés

Ahogy ereszkedett, a világító pontok lassan kezdtek összefolyni, felhőkarcolókká és az őket övező üres utcákká álltak össze a sötét éjszakában. A legerősebb fény felé kormányozta magát, egy erős reflektorokkal megvilágított zöld háztető felé. Ahogy közeledett az épülethez, különböző fehér csíkok rajzolódtak ki a fűvel borított sima tetőn, melyen huszonkét sötétebb pötty vált láthatóvá. Egy-egy a két oldalt elhelyezett hálók előtt, a többi pedig folyamatos mozgásban középtájt. Egyre gyorsabban közeledett a pályához, most már a mezek színeit és az eddig értelmetlennek látszó mozgást meghatározó labdát is látta. Az ejtőernyőt öt méter magasságban csatolta le és hagyta az épület mellett továbbzuhanni a kétszáz emelettel lejjebb fekvő úttest felé. Ő maga a pálya szélén landolt.

A football pálya a teljes tetőt betöltötte, nem volt nézőtere, de még egy korlát sem vette körül a játékosokat. Tiszta időben – amilyen most is volt – körbenézve jó kilátás nyílt az egész városra, a magasan a többi épület főlé tornyosuló felhőkarcolóról, de ő nem nézett körbe. Ő a meccset nézte.

Az egyetlen néző feltűnése és érkezésének furcsa körülményei sem zavarták meg a mérkőzést, sőt mikor a verbális kommunikáció hasztalan kísérlete után besétált a pályára, a meccs akkor is úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. Végül a többi játékost elkerülve az egyik kapushoz ment. Miután a beszédét látszólag ő sem érzékelte, megérintette. Illetve meg akarta érinteni, de keze nem állt meg a kapus vállánál, hanem átnyúlt rajta, mintha ott sem lenne. Végül a kapufa  fehérre festett, hideg fémének érintésekor realizálta a helyzetet. Hologrammok.

Nem törte magát, hogy kiderítse ki és miért vetít ki egy mérkőzést, amit senki sem néz. Helyette beállt a kapuba és igyekezett követni a hologramm mozdulatait. Ő is követte a labdát testével, legugolt, hogy megfogja a felé guruló labdát, nekifutott és elvégezte a kirugást, ugrott és éppenhogy elérte a jól célzott lövést. Játszani akart, részese lenni valaminek, amiben nincsen egyedül; az elmúlt kétezer évben nem látott sem embert, sem robotot.

Alig több, mint egy óra múlva a mérkőzés véget ért. A vetítő és a reflektorok kikapcsoltak, a robot pedig egyedül maradt az üres városban.