Fókuszálatlan gondolatok

Azt mondják, hogy jót tesz, ha az ember minden nap ír valamit. Meg így talán nem a “Ki nézte meg a Facebook profilomat?” lesz az egyetlen bejegyzés, amit az ide tévedő átlag (értsd: nem programozó) ember elolvas. Inkább be se linkelem, úgysem derül ki belőle. Csak tudnám miért olvasták el ezren.

Egyébként nem tudok fókuszálni, mármint általában tudok (tessék megnézni a korábbi postokat), de mostanság nem megy. Meg a programozás se, semmi kedvem hozzá. Azért is blogolok. Mindegy, nem kell elolvasni, ha nem tetszik. El lehet menni.

Ja külföldre. Ahelyett, hogy küzdenénk egy kicsit a hazánkért, inkább mindenki (tisztelet a kivételnek) menekül. Persze nem olyan egyszerű, mint azt egyesek gondolják: ha nem fogadunk el minimálbért, akkor magasabbak lesznek a bérek. Amúgy logikus, én is ezt gondolom, csak nem így működik. Mert a magyar gyáva? Biztos, nem tudom. Talán inkább a társadalom nem egységes, mármint nem alkot egy nagy gondolkodó élőlényt. Mert ehhez az kéne. Igazából társadalom kéne, az se nagyon van.

Biztos a Facebook tehet erről is. De nem, nem írok a Facebokról. Nem, nem és nem. Folyton a Facebookról írok, elég volt.

Nem tehet róla, meg amúgy is annyi jó téma van. Például itt a TIDAL. Mindenki arról beszél, hogy ezek a szerencsétlenek (artist urak és hölgyek) összeálltak, hogy csináljanak egy halom extra pénzt maguknak igazán jó zenei élményt. Csak az a baj, hogy nem értenek hozzá. Furcsálom is, hogy mindenkinek az a legnagyobb baja, hogy majd feldarabolódik a streaming piac, mert nem fog. Szerintem inkább az lesz, hogy a TIDAL-ön sokkal több zene lesz, mint a többi szolgáltatónál, viszont a technológiája rosszabb lesz. Lényegében 3-4 év lemaradásban van a Spotify-hoz képest: nincs desktop app, nincs távvezérlés, akadozik a lejátszás, a mobil app messze nem olyan fluid, mint lehetne… persze Windows Phone app meg nincs is. De nem baj, mert nem hallgatunk …-ot. Aha persze, meg azért vannak ők az összes chart elején… ez is olyan, mint a Való Világ. Senki se nézi, de mindenki hallott már Alekoszról.

Jó-jó, befejeztem. Megyek vissza revolutionary live streaming platformot fejleszteni. Áh, inkább nem.

Most olvastam el a Becoming Steve Jobs című csodát. Mindenki olvassa el, nagyon jó és a vége megható. Sokkal jobb, mint a másik Jobs könyv. Olvasmányosabb, igazabb(nak látszik) és lehet belőle tanulni.

Fotózni kéne. Ott a gép fókuszál helyettem.

Reklámok

Look Down

I have 422 friends, yet I am lonely.

Több mint 30 millió ember nézte meg eddig azt a folyamatosan terjedő videót, amely a fent idézett mondtattal kezdődik. Közűlük rengetegen meg is osztották, köztük az ismerőseim is. Így jutott el hozzám e mű, amely arra bíztat, hogy ne használjuk azt a lehetőséget, amely biztosította, hogy a film alig néhány nap alatt Magyarország lakosságának több mint háromszorosához jusson el.

Szép, nem?

Szóval költözzünk vissza a középkorba. Mert az aztán szuper volt. Akkoriban mindenki boldog volt, még a magány fogalma sem létezett. Most meg jött ez a szemét technológia, meg a rohadék Facebook és mindent tökretett.

Vagy túloznék?

Mert ez egy jó film, aranyos film, ő nem akarja, hogy ne használjuk a technológiát. Csak azt szeretné, ha jól használnánk. Nos, akkor idéznék még egy kicsit, konkrétan az utolsó néhány mondatot:

Look up from your phone. Shut down that display. Stop watching this video. Live life the real way.

Általában elemző cikkeket szoktam írni, de most egyszerűen nem megy. Már azt sem értem, hogy hogyan juthat valakinek eszébe, hogy megossza ezt a filmet. Mármint, ha odaírná, hogy ez teljesen értelmetlen és csak azért osztom meg, hogy ti is lássátok, hogy mekkora marhaságokat beszél ez az ember, akkor rendben volna. De nem, még lájkolják is, majd negyed millióan. Most komolyan, ha valaki egyetért, akkor tegye, amit az idézet mond. Most azonnal kapcsolja ki a gépét és még a blogomat se olvassa tovább, mert (valószínűleg) ez is a közöségi hálón jutott el hozzá. De megosztani és terjeszteni az igét, pont úgy, ahogyan a film szerint nem volna szabad? Könyörgöm, legalább próbáljuk meg megérteni, hogy miről van szó, mielőtt megosztjuk.

Mindegy. Beszéljünk a filmről.

Azt kell, hogy mondjam, hogy bizony minőségi. A zene tökéletes, a vágások szépek, az operatőri munka is rendben van és a történet is jól felépített. Aki ezt készítette az nagyon ért a hatáskeltéshez. Túlzottan is.

Az igazság az, hogy – gondolom eddig nem így tűnt, de – alapvetően egyetértek a film tartalmával. Nem volna szabad túlzottan elmerülni a Facebook, illetve általában a technológia világában, mert elveszítjük a valódi kapcsolatainkat is magányosak leszünk. Azt nem értem, hogy ezt miért kell ennyire fekete-fehéren, ennyire szélsőségesen nézni. Nekem például kb. 150 ismerősöm van Facebookon és sosem éreztem, hogy ennél többre lenne szükségem, sőt a Close Friends listámon pontosan 5 ember szerepel. Őket nevezem a barátaimnak. Velük gyakran találkozom személyesen és követem az életüket a hálón és a valóságban is. Persze programozóként egész nap egy képernyő előtt ülök és eszem ágában sincs kikapcsolni. Egyrészt ez a szakmám, másrészt sokszor örömöt is okoz.

Nekem 5 barátom van és mégsem vagyok magányos. Őket nem a Facebook ismertem meg, de nem is az utcán sétálva.

Jó néha magányos vagyok. Meg boldogtalan. Néha meg tök boldog. Aki magányos azon a Facebook sem segít, sőt csak magányosabb lesz tőle. Aki meg nem magányos, annak ez csak egy plusz eszköz, hogy olcsóbban, egyszerűbben és gyakrabban tudjon beszélni azokkal, akik fontosak neki. Igen, néha úgy sétálok az utcán, hogy fel sem nézek a képernyőről. Néha meg nem. Ugyan miért bűn, ha olyasvalakivel beszélgetek, aki épp nem áll fizikailag mellettem? Akkor az már nem is valódi kapcsolat? Ezek szerint mikor a régi “szép” időkben az emberek (a szerelmes párok is) leveleztek, mert nem volt más technológia a kommunikációra és legküzdhetetlenek voltak a távolságok, akkor azok nem voltak valódi kapcsolatok? Csak az a valódi, amit meg lehet fogni, amit a két szememmel látok? Ha így folytatjuk, akkor hamarosan az is kiderül, hogy a tudomány nem is valóság. És végül tényleg a középkorban fogunk kikötni, vagy az őskorban.

Live life the real way.

Milyen a “real way”? Egyáltalán miért gondolja bárki, hogy neki joga van megmondani, hogy én hogyan éljem az életemet? Ahogy a film is mondja, meg vannak számlálva a napjaink. Mindenkinek. Ezért ki kell őket használni. Én kihasználom. Alkotok, elmondom a véleményemet és a barátaimmal töltöm az időmet. És igen, ehhez használom a technológia adta lehetőségeket. Aki szerint ez bűn, vagy hülyeség, az egészen nyugodtan kapcsolja ki a telefonját, de előtte ne felejtse el megosztani a videót.

PS. Nem, nem fogok linket közölni. Aki szeretné az a TECHNOLÓGIÁT használva könnyedén megtalálja a filmet.

Ki nézte meg a Facebook profilomat?

Nos, kedves Olvasó, nem árulok zsákbamacskát. Nem tudom, hogy ki nézte meg a profilodat és ezt te sem fogod megtudni ebből a cikkből.

Viszont egy nagy félreértést szeretnék eloszlatni, amit néhány magyar hírportál is felkapott. Kezdjük a problémával: Az Index és a HVG azt állítja, hogy megtalálta a Szent Grált, illetve, hogy a közelébe került. Ergo, azt gondolják, hogy az általuk bemutatott trükkel megtudhatjuk, hogy a Facebook hogyan rangsorolja a posztokat. Mindkét hírportál forrása egy Arjun Sreedharan nevű blogger, aki készített egy egyszerű scriptet, mely képes megmutatni egy rangsort, amit a Facebook készít. Ő ezt úgy nevezi, hogy “Friends Ranking Score” és a cikk utolsó mondatában le is írja az egyetlen dolgot, ami szerinte ebből következik, mégpedig, hogy a Facebook tudja, hogy kik után kémkedünk, ergo, hogy kiknek a profilját szoktuk nézegetni. Viszont a hírportálok, valami furcsa oknál fogva, gondolom a kommentek alapján, már a posztok rangsorolásáról beszélnek. A hírportálok (és az eredeti cikk) kommentelői pedig már azt találgatják, hogy hogyan lehet ebből kiszámolni, hogy kik nézik a profilunkat.

Két kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban: 1) Miért érdekel minket annyira, hogy ki nézi a profilunkat? 2) Kinek van igaza a listával kapcsolatban?

Kezdjük a másodikkal. Ha kicsit jobban megnézzük a scriptet, akkor hamar kiderül, hogy a Graph Search nevű újdonsághoz kapcsolódik. Pontosabban annak a typeahead funkciójához, azaz ahhoz a képességéhez, hogy gépelés közben azonnal megjelenik néhány releváns találat. Ezért aztán, szerintem ez egy előre összeállított és folyamatosan frissített lista, ami lehetővé teszi, hogy további adatforgalom nélkül tudjon a Facebook releváns találatokat adni gépelés közben. Ergo a UX része és kizárólag arra szolgál, hogy azt az érzést nyújtsa, hogy a kereső végtelen gyors. De ez is csak találgatás, viszont én a hírportálokkal ellentétben, szeretném bizonyítani is az állításomat.

Kezdjük a fekete doboz módszerrel. Egyszerűen csak próbáljuk ki, írjunk be egy betűt a keresőbe és nézzük meg a találatokat. Ha olyan betűt választottunk, amihez vannak adatok a listában, akkor várakozás nélkül, azonnal meg fog jelenni az első néhány olyan név a listáról amiben szerepel az adott betű, a sorrendjük pedig a score értéke szerint növekvő lesz. Ha nincs, akkor némi várakozás és egy AJAX kérés után kapunk találatokat, melyek nem szerepelnek a listán.

Most nézzük meg kicsit jobban a listát! Nyílván a tartalma erősen függ, attól, hogy ki, hogyan használja a Facebookot, úgyhogy itt csak a saját tapasztalataimat tudom leírni. Nálam az első néhány helyen szerepel olyan is, aki nem ismerősöm és ennek megfelelően sosem chatelünk és a posztjait sem látom. Tehát a lista alapja nem lehet az interakció, hiszen, akkor azok vezetnék a listát, akikkel a legtöbbet beszélgetek. Viszont olyanokra is rákereshetek, akiket nem ismerek, sőt a profiljukat is nézegethetem rendszeresen. Azaz ez is azt az állítást támasztja alá, hogy a lista a kereséskor releváns neveket tartalmaz, mégpedig olyanokat, amikre gyakran keresek. Ráadásul jellemzően nem csak a listám elején elhelyezkedő személyek posztjait látom a feedemben.

Összesítve, tehát a tények alátámasztják az állításomat. Viszont a saját keresésem szempontjából nem releváns, hogy ki nézte meg a profilomat, úgyhogy ebből a listából sajnos nem deríthető ki ez az információ. A posztok rangsorolása pedig valószínűleg három dologból tevődik össze: 1) hogy kik a fontos ismerőseink, 2) a saját interakcióinkból a posztokkal kapcsolatban és 3) a fontos ismerőseink a poszttal kapcsolatos interakcióiból. Arra, hogy kit tart a Facebook fontos ismerősünknek lehet valami minimális hatása annak, hogy kikre keresünk gyakran, illetve, hogy kiknek a profilját nézegetjük, de jellemzően inkább a posztjaikkal és a velük kapcsolatos interakcióból következik ez az információ. Azaz, a fontos ismerőseinkkel kapcsolatban sokkal relevánsabb, hogy kiket tesz a Facebook az online ismerősöket tartalmazó lista élére.

Most pedig következhet az első kérdés. Azaz, hogy egyáltalán miért érdekel minket, hogy ki nézi a profilunkat és hogy ezt miért nem árulja el nekünk a Facebook.

A válasz elég egyszerű, ha valaki megnézi a profilomat, az valószínűleg úgymond “akar valamit tőlem”. Szóval tetszem neki, na. És kit ne érdekelne, hogy kinek tetszik, végső soron ez a közösségi élet egyik legfőbb mozgatórugója. Ezért aztán sok társkeresésre szakosodott oldalon biztosítják is a lehetőséget, hogy megtudjuk, hogy kiket érdeklünk. DE, és ez a lényeg, a Facebook NEM társkereső oldal. Aki esetleg azt gondolja, hogy az, annak itt a bizonyíték a hivatalos Helpből:

You should send friend requests to people you have a real-life connection to, like your friends, family, coworkers or classmates.

If you’re interested in receiving updates from people you find interesting, but don’t know personally (ex: journalists, celebrities, political figures), try following them instead of sending them friend requests.

Tehát arra kérnek, hogy csak olyat jelöljünk ismerősnek, akivel a valóságban is találkoztunk. A társkereső oldalak pedig pont arra szolgálnak, hogy olyanokkal beszélgethessünk, akiket a valóságban (még) nem ismerünk. Na most, mivel a Facebook nem akar társkereső lenni, nyílvánvaló, hogy ügyel rá, hogy ne is lehessen annak használni. Már csak az a kérdés, hogy miért jó ez a Facebooknak? Egy társkeresőn az ember addig aktív, amíg meg nem találja a párját, a Facebook viszont azt szeretné, ha mindenki 13 éves korától élete végéig a felhasználója lenne. (Ugyebár minket ad el) Ezt persze elméletben, akkor is megvalósíthatná, ha egyszerre lenne közösségi portál és társkereső, viszont a gyakorlatban így az exkluzivitás, azaz, hogy ÉN döntöm el, hogy kivel szeretnék kapcsolatban lenni elveszne és ezáltal kevesebb felhasználója lenne.

Szóval hivatalos úton sosem fogjuk megtudni, hogy kik nézték meg a profilunkat, a nem hivatalos utat pedig csak azoknak ajánlom, akik szeretnének tudtukon kívül vírusokat terjeszteni.

Az utolsó szerenád

Tizenkét éve járok iskolába és néha már nagyon unom, néha meg boldog lennék, ha még néhány év hátra lenne. Mindenki azt mondja, hogy a középiskolás évek az ember legszebb évei, amiket sosem fog elfelejteni, hát elfelejteni nem fogom az egyszer biztos és az is, hogy most személyes bejegyzés következik…

Boros és pezsgős üvegek

Az utóbbi időben alig találkozom az osztályommal, mivel már elballagtunk és mindenki teljes gőzzel készül az érettségire, úgyhogy a szerenádok azok a ritka alkalmak, amikor néhány órát együtt tölthetünk.  Az utolsó ezek közül az osztályfőnökünknél volt Szentendrén. Pálinkagőz és borosüvegek társaságában beszélgettünk és fotózgattam egész este és azt hiszem lassan kezdek rájönni, hogy miért szokás sírni a banketten. 2004 óta a közösségi háló fogságában élünk és mondhatom, hogy a miénk a Facebook generáció… na de akkor tényleg, minek sírni, majd beszélünk Facebookon, vagy nem?

Vagy nem?

Mióta láttam a filmet és tudom, hogy az alkotó nem éppen az a tipikus közösségi lény volt, akinek elméletben a Facebook készült, azóta gondolkozom, hogy akkor tulajdonképpen mi is ez az egész, egyáltalán mire való és miért olyan sikeres? Az utóbbi a tőzsdére lépés óta azt hiszem még lényegesebb kérdéssé vált.

Nekem, mint fejlesztőnek a Facebook egy platform, amely olyan lehetőségeket ad, amikről néhány éve még álmodni sem mertem. A felhasználóknak be sem kell lépniük a szoftverembe, szolgáltatásomba, hogy értesüljenek a rendszer állapotáról és gyakorlatilag a hálón megjelenő információknak köszönhetően komolyabb reklámra sincsen szükség, hogy újabb felhasználókat szerezhessek, az idővonal pedig lehetőséget ad, hogy egy-egy felhasználó élettörténetének is a részévé váljon a szolgáltatásom, azaz a platform a brand építéshez is komoly segítséget nyújt. Valahol itt kell keresni az anyagi sikerhez vezető utat is, hiszen saját bevallásuk szerint a Facebook legtöbb bevétele a hirdetésekből származik, azaz abból, hogy rengeteg cég a platformot brand építésre és újabb vevők szerzésére használja.

Ahhoz viszont aktív közösség kell, hogy érdemes legyen hirdetni, tehát a cél a közösségi aktivitás fenntartása. Az aktivitásé, de nem a közösségé, a Facebook nem társkereső oldal, nem barátkereső (van egyáltalán ilyen?) és nem is közösségépítő. A cél kettős: 1) a meglévő ismerősök között, illetve még az ismerősök ismerősei között a lehető legtöbb információ cserélődjön ki, lehetőleg nyílvános csatornákon (feed, ticker, timeline). 2) minnél több információt szerezni az adott felhasználóról, hogy minél jobb hirdetési célpont legyen.

Hogy ez baj-e? Nem tudom, gyakorlatilag mindennek ez a célja. A média azért ad prémium tartalmat (mármint jó filmeket, zenéket…), hogy eljusson hozzánk a reklám is. Az ingyenes szolgáltatások, azért ingyenesek, hogy információt gyűjtsenek rólunk és azt eljuttassák a hirdetési partnereiknek (lásd Google)…

Szóval, ahogy azt már sokan és sokszor leírták, cserébe némi jutalomért mi felhasználók leszünk a termék, amit a Facebook elad. Csak az a kérdés, hogy mi a jutalom.

Jutalomjáték

Beszélgethetünk, fényképeket oszthatunk meg, csoportmunkát végezhetünk, írhatunk egymás idővonalára, játszhatunk a virtuális világban és szép lassan elfelejthetjük, hogy ezt a valóságban is megtehetjük.

Miért van az, hogy ha egy iskolatársam, akit nem ismerek beszélni akar velem, akkor a Facebookon keres meg, ahelyett, hogy egyszerűen odasétálna hozzám a folyosón? Miért lehet jobban megbeszélni az osztály ügyeit a Facebook csoportban, mint az osztályfőnöki órákon? Miért nem mutatjuk meg inkább személyesen egymásnak a fényképeinket? Mert így egyszerűbb és gyorsabb, mivel a platform biztosít néhány remek eszközt, például a szavazáshoz. Azonban nem biztosít eszközöket a közösségi élethez. Így aztán, ha nem vigyázunk mindenkit elnyel a Facebook és elveszítjük a valódi közösségeket.

Visszatérve a szerenádra, tanítási időszakban nem szoktam beszélgetni az osztálytársaimmal, ilyenkor ugyanis mindenki a maga kis klikkjével, illetve a házi feladatok elkészítésével (lemásolásával) van elfoglalva. Erre elvben a Facebook lenne a legalkalmasabb hely, hiszen mi más értelme lenne a közösségi hálónak, ha nem a közösséggel való kapcsolattartás, azonban ez nem működik, mivel abban a hatalmas információ halomban amit a hálón találunk elvesznek a kis beszélgetések, amik a nagyobb közösségeket egyben tartanák… szóval van egyáltalán közösség?

Hol a közösség?

A közösség az iskolában és nyilván az életben is klikkek halmaza. Azonban az iskolai évek során ritkán fordul elő, hogy a klikkek együtt nagy közösségként töltsék el az idejüket. Ilyen alkalmak az osztálykirándulások, vagy egy-egy projektnap, azaz évente néhány nap.

Azonban az utolsó év teljesen más. Osztálytánc, keringő, szalagavató, ballagás, szerenádok, bankett, érettségi… ebben a évben van legtöbbet együtt az osztály és ebben az évben ismerik meg egymást igazán. Így a legtöbb osztályban az utolsó évben alakul ki a közösség.

Szóval miért sírunk?

Az utolsó évben kialakult egy valódi, fizikai közösség, amely persze a Facebookon is jelen van egy csoport formájában. Azonban közösség csak a valóságban létezik, a Facebook pedig csak egy remek hely a szervezésre és a kommunikációra, illetve egy értékes hirdetési felület, de nem közösség. Azaz a Facebook csak egy a valóságban is létező közösségnek van hasznára és nem alkalmas egy fizikai értelemben szétesett közösség összetartására. Na ezért lehetséges, hogy még mindig szokás sírni a banketten.