Ki nézte meg a Facebook profilomat?

Nos, kedves Olvasó, nem árulok zsákbamacskát. Nem tudom, hogy ki nézte meg a profilodat és ezt te sem fogod megtudni ebből a cikkből.

Viszont egy nagy félreértést szeretnék eloszlatni, amit néhány magyar hírportál is felkapott. Kezdjük a problémával: Az Index és a HVG azt állítja, hogy megtalálta a Szent Grált, illetve, hogy a közelébe került. Ergo, azt gondolják, hogy az általuk bemutatott trükkel megtudhatjuk, hogy a Facebook hogyan rangsorolja a posztokat. Mindkét hírportál forrása egy Arjun Sreedharan nevű blogger, aki készített egy egyszerű scriptet, mely képes megmutatni egy rangsort, amit a Facebook készít. Ő ezt úgy nevezi, hogy “Friends Ranking Score” és a cikk utolsó mondatában le is írja az egyetlen dolgot, ami szerinte ebből következik, mégpedig, hogy a Facebook tudja, hogy kik után kémkedünk, ergo, hogy kiknek a profilját szoktuk nézegetni. Viszont a hírportálok, valami furcsa oknál fogva, gondolom a kommentek alapján, már a posztok rangsorolásáról beszélnek. A hírportálok (és az eredeti cikk) kommentelői pedig már azt találgatják, hogy hogyan lehet ebből kiszámolni, hogy kik nézik a profilunkat.

Két kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban: 1) Miért érdekel minket annyira, hogy ki nézi a profilunkat? 2) Kinek van igaza a listával kapcsolatban?

Kezdjük a másodikkal. Ha kicsit jobban megnézzük a scriptet, akkor hamar kiderül, hogy a Graph Search nevű újdonsághoz kapcsolódik. Pontosabban annak a typeahead funkciójához, azaz ahhoz a képességéhez, hogy gépelés közben azonnal megjelenik néhány releváns találat. Ezért aztán, szerintem ez egy előre összeállított és folyamatosan frissített lista, ami lehetővé teszi, hogy további adatforgalom nélkül tudjon a Facebook releváns találatokat adni gépelés közben. Ergo a UX része és kizárólag arra szolgál, hogy azt az érzést nyújtsa, hogy a kereső végtelen gyors. De ez is csak találgatás, viszont én a hírportálokkal ellentétben, szeretném bizonyítani is az állításomat.

Kezdjük a fekete doboz módszerrel. Egyszerűen csak próbáljuk ki, írjunk be egy betűt a keresőbe és nézzük meg a találatokat. Ha olyan betűt választottunk, amihez vannak adatok a listában, akkor várakozás nélkül, azonnal meg fog jelenni az első néhány olyan név a listáról amiben szerepel az adott betű, a sorrendjük pedig a score értéke szerint növekvő lesz. Ha nincs, akkor némi várakozás és egy AJAX kérés után kapunk találatokat, melyek nem szerepelnek a listán.

Most nézzük meg kicsit jobban a listát! Nyílván a tartalma erősen függ, attól, hogy ki, hogyan használja a Facebookot, úgyhogy itt csak a saját tapasztalataimat tudom leírni. Nálam az első néhány helyen szerepel olyan is, aki nem ismerősöm és ennek megfelelően sosem chatelünk és a posztjait sem látom. Tehát a lista alapja nem lehet az interakció, hiszen, akkor azok vezetnék a listát, akikkel a legtöbbet beszélgetek. Viszont olyanokra is rákereshetek, akiket nem ismerek, sőt a profiljukat is nézegethetem rendszeresen. Azaz ez is azt az állítást támasztja alá, hogy a lista a kereséskor releváns neveket tartalmaz, mégpedig olyanokat, amikre gyakran keresek. Ráadásul jellemzően nem csak a listám elején elhelyezkedő személyek posztjait látom a feedemben.

Összesítve, tehát a tények alátámasztják az állításomat. Viszont a saját keresésem szempontjából nem releváns, hogy ki nézte meg a profilomat, úgyhogy ebből a listából sajnos nem deríthető ki ez az információ. A posztok rangsorolása pedig valószínűleg három dologból tevődik össze: 1) hogy kik a fontos ismerőseink, 2) a saját interakcióinkból a posztokkal kapcsolatban és 3) a fontos ismerőseink a poszttal kapcsolatos interakcióiból. Arra, hogy kit tart a Facebook fontos ismerősünknek lehet valami minimális hatása annak, hogy kikre keresünk gyakran, illetve, hogy kiknek a profilját nézegetjük, de jellemzően inkább a posztjaikkal és a velük kapcsolatos interakcióból következik ez az információ. Azaz, a fontos ismerőseinkkel kapcsolatban sokkal relevánsabb, hogy kiket tesz a Facebook az online ismerősöket tartalmazó lista élére.

Most pedig következhet az első kérdés. Azaz, hogy egyáltalán miért érdekel minket, hogy ki nézi a profilunkat és hogy ezt miért nem árulja el nekünk a Facebook.

A válasz elég egyszerű, ha valaki megnézi a profilomat, az valószínűleg úgymond “akar valamit tőlem”. Szóval tetszem neki, na. És kit ne érdekelne, hogy kinek tetszik, végső soron ez a közösségi élet egyik legfőbb mozgatórugója. Ezért aztán sok társkeresésre szakosodott oldalon biztosítják is a lehetőséget, hogy megtudjuk, hogy kiket érdeklünk. DE, és ez a lényeg, a Facebook NEM társkereső oldal. Aki esetleg azt gondolja, hogy az, annak itt a bizonyíték a hivatalos Helpből:

You should send friend requests to people you have a real-life connection to, like your friends, family, coworkers or classmates.

If you’re interested in receiving updates from people you find interesting, but don’t know personally (ex: journalists, celebrities, political figures), try following them instead of sending them friend requests.

Tehát arra kérnek, hogy csak olyat jelöljünk ismerősnek, akivel a valóságban is találkoztunk. A társkereső oldalak pedig pont arra szolgálnak, hogy olyanokkal beszélgethessünk, akiket a valóságban (még) nem ismerünk. Na most, mivel a Facebook nem akar társkereső lenni, nyílvánvaló, hogy ügyel rá, hogy ne is lehessen annak használni. Már csak az a kérdés, hogy miért jó ez a Facebooknak? Egy társkeresőn az ember addig aktív, amíg meg nem találja a párját, a Facebook viszont azt szeretné, ha mindenki 13 éves korától élete végéig a felhasználója lenne. (Ugyebár minket ad el) Ezt persze elméletben, akkor is megvalósíthatná, ha egyszerre lenne közösségi portál és társkereső, viszont a gyakorlatban így az exkluzivitás, azaz, hogy ÉN döntöm el, hogy kivel szeretnék kapcsolatban lenni elveszne és ezáltal kevesebb felhasználója lenne.

Szóval hivatalos úton sosem fogjuk megtudni, hogy kik nézték meg a profilunkat, a nem hivatalos utat pedig csak azoknak ajánlom, akik szeretnének tudtukon kívül vírusokat terjeszteni.

A következő generáció

Mint írtam, a Windows 8 az operációs rendszerek következő generációja, a ma bejelentett Surface pedig a táblagépeké. Röviden és tömören: smart(er) cover, digital ink, kickstand, core i5, full hd, 10.6inch… ebben a gépben egyszerűen nincsen hiba, győzött a Microsoft.

Egyszerűen nincsenek szavak erre a gépre… úgyhogy beszéljen inkább a videó…

További információ a http://www.microsoft.com/surface/ címen…

Alma, vagy körte

64 tétel, 1 iPad, 1 Windows Phone, 2 és fél diák, 6 hét, 1 könyvtár… Örkény után szabadon, avagy életem az érettségi szünetben. Na, de mit keres az iPad a listán?

Alapvetően Windows párti vagyok, de néha előfordul, hogy másra is kell lehet fejleszteni. Így került hozzám egy iPad egy hétre. Eddig úgy voltam az Applelel, hogy mint fejlesztő köszönöm nem kérek belőle, mivel nem dolgozhatnék Windowson és az App Store éves díját sem engedik el (diákként a Microsoftnál ingyen publikálhatok)… így aztán nem értettem, hogy egyeseknek miért éri meg Apple terméket venni.

Mániákus Windows fejlesztőként természetesen már a developer preview óta használom a Windows 8-at és Windows Phone tulajdonosként jó ideje hallgatom az általában inkább negatív kritikát a platformmal, illetve a metró design nyelvvel kapcsolatban. Bevallom az az igazság, hogy nekem is vannak voltak kifogásaim a metróval kapcsolatban, de elnézve az iPadet rájöttem, hogy tévedtem. Azt, hogy az iPad néha szép, néha már-már csicsás realisztikus felületei, vagy a néha túl egyszerűnek tűnő metró felület a jobb, nem tudom, de az egészen biztos, hogy jó döntés volt újragondolni a Windows felületét.

Szóval most először felhasználói szemmel néztem az iPadet és a Windows 8-as táblákat is… innen nézve pedig, egyértelmű, hogy jelenleg az iPad a legjobb táblagép a piacon. A kérdés csak az, hogy a Windows 8 megjelenése változtat-e ezen. Szerintem igen, mivel…

Csempék és értesítések

Néhány app telepítése után megtapasztaltam az iPad notifikációk működését. Míg a zárképernyőn részletes listát kapunk minden egyes értesítésről, addig a főképernyő ikonjai csupán az értesítések számát jelzik. Windows 8 alatt ez pontosan fordítva történik, hiszen a csempék részletes információval szolgálnak az értesítésekről, a zárképernyőn pedig csak a számukat láthatjuk alkalmazásonként. Mindkét elgondolás logikusnak tűnik, azonban az iOS elkövet egy hibát, nem csoportosítja az értesítéseket, így könnyen előfordulhat, hogy néhány Facebook hozzászólás kitölti a teljes zárképernyőt és a többi értesítésnek már nem marad hely, ezen pedig a Notification Center végtelenbe nyúló listája sem segít. Tehát az élő csempék nem csak látványosabbak, de áttekinthetőbbé is teszik az értesítéseket.

Alkalmazásváltás és multitasking

Az iPad alkalmazás váltó gesztusa (4 ujjas horizontális húzás) kényelmes és intuitív megoldást jelent a gyors alkalmazásváltásra, mikor két egymás után indított program között szeretnénk ide-oda navigálni, a korábban futtatott alkalmazások listája (4 ujjas húzás felfelé) pedig a több alkalmazás közti váltásban lehet segítségünkre. A Microsoft megoldásában a bal oldali gesztusokat használhatjuk, balról befelé húzva válthatunk az előző néhány alkalmazás között, bár csak egy irányba haladva, de az Applelel ellentétben körkörösen, illetve balra befelé, majd jobbra húzva jeleníthető meg az utolsó néhány alkalmazás képernyője. Mindkét megoldás intuitív és működőképes, amiben a Microsoft jobb, az az, hogy nem sorol fel feleslegesen 15-20 alkalmazást, viszont megjeleníti a képernyőképeket is nem csak az ikonokat.

Az alkalmazás bezárás gesztus (Apple: 5 ujjal középre, Microsoft egy ujjal hosszan lefelé) is kényelmes mindkét platformon, azonban míg a Microsoft rendszerben az alkalmazás kikerül a korábban használt programok listájából, addig az iOS-en ott marad, ráadásul az első helyen. Tehát egy olyan alkalmazásra pazarolja a helyet, amelyet szándékosan bezártam.

Az iPad, bár multitasking gesztusoknak nevezi az alkalmazásváltáshoz használható mozdulatokat, nem tartalmaz valódi multitaskingot, hiszen a zene lejátszástól eltekintve nincs lehetőség két alkalmazást párhuzamos futtatni és még a zene lejátszó vezérlése sem történhet párhuzamosan egy másik alkalmazás használatával (hiszen, a korábban használt alkalmazások listájának megnyitása szünetelteti az aktuális alkalmazás futását). Ellenben a Windows 8 lehetővé teszi, hogy két metró alkalmazás egymás mellett fusson, valóban párhuzamosan, illetve a desktop mód továbbra is biztosítja a teljes multitasking használatát, illetve akár egy metró és több desktop alkalmazás együttes használatát is.

Az Apple elgondolás szerint a multitasking felesleges és ezért ügyelnek rá, hogy még az App Store-ba se kerülhessen be olyan szoftver, amelyben egyszerre több dolgot is csinálhat a felhasználó. Szerintem az Apple téved, ugyanis még ha azt is feltételezzük, hogy fogyasztásra szánt eszközökről van szó (bár sem az Apple, sem a Microsoft nem támogatja ezt a hozzáállást), akkor is jól jön ha a zenelejátszó, vagy a chat párhuzamosan futhat az éppen használt főalkalmazással. Ha pedig alkotómunkát végzünk, akkor szinte elengedhetetlen a párhuzamos futtatás lehetősége. Az egy hét alatt, amíg nálam volt az iPad, ez a hiányosság okozta a legtöbb problémát.

Alkalmazások

Az Apple mikor az Androidos táblákkal hasonlítja az össze az iPadet a teljesítményen kívül mindig az alkalmazásokat szokta említeni, mint előny és a Microsoft is komoly energiákat fektet abba, hogy minnél jobb platformot biztosítson a fejlesztőknek. Az a néhány iPad alkalmazás, amit a héten kipróbáltam egyszerűen zseniális. Mindig azt gondoltam, hogy nevetséges, hogy nincs vissza gomb az iPhoneon és az iPaden, de rájöttem, hogy nem is kell. Ötletes felületekkel és gesztusokkal könnyedén helyettesíthető a vissza gomb és így az egymást követő képernyők érzete helyett több rétegű felületeket kapunk.

A Windows 8 teljesen egyedi logikát követ, itt az alkalmazás és az operációs rendszer egyfajta szimbiózisban él, úgymond összeforr. Néhány alkalmazásspecifikus parancs (keresés, megosztás és beállítások) központi helyet kaptak a képernyő jobb oldalán és szerződéseken (contract) keresztül vezérelhetőek, így helyettesítve a minden platformon problémákat okozó vágólapot (clipboard). Tovább növeli az egység érzetét és egyszerűsít a fejlesztést, hogy az alkalmazások különféle előredefiniált elrendezések és navigációs megoldások között válogathatnak (pl. szemantikus zoom)… azonban alkalmazás egyenlőre nincs túl sok, így arra még nincs válasz, hogy mennyire működőképes ez a modell.

Device

Ami szerintem felhasználói szemmel a legnagyobb különbség, az az, hogy hogyan fogjuk a táblát.

Az iPad ugyebár 4:3-as arányú, vertikális nézetre és ennek megfelelően kényelmesen fogható egy kézben, a másik kezünkkel pedig az alkalmazásokat vezérelhetjük. Ez a modell kényelmes és egyszerű, azonban a szélesvásznú tartalmak nem igazán élvezhetőek az amúgy sem túl nagy képernyőn. Ezzel ellentétben a Windows táblák szélesvásznúak, horizontális elrendezésűek és alapvetően két kezes használatra lettek optimalizálva. Ez a modell is kényelmes, tökéletes a filmekhez és az egyéb tartalmaknak is jól áll a 16:9-es képarány.

Ráadásul sok Windows tábla támogatni fogja a tollat (stylus), amire bár léteznek megoldások, de alapvetően az iPad egyik legnagyobb hiányossága. Egyébként ezt Steve Jobsnak köszönhetjük, aki szerint nem kell sytlus, mert mindenkinek van belőle 10 a kezén.

Összegezve ezt a hoszúra nyúlt elemzést, az iPad gyönyörű, kreatív, gyors és kényelmes, de a Windows 8 lesz a táblagépek második generációja és az első valódi tábla operációs rendszer. Ezért szerintem hosszútávon az egyetlen platform, ami konkurálhat az iPaddel, illetve az egyetlen amely akár le is győzheti, ha minden jól alakul… persze azt sem szabad elfelejteni, hogy mennyire erős brand az Apple, de ki tudja, még ez is változhat.

Az utolsó szerenád

Tizenkét éve járok iskolába és néha már nagyon unom, néha meg boldog lennék, ha még néhány év hátra lenne. Mindenki azt mondja, hogy a középiskolás évek az ember legszebb évei, amiket sosem fog elfelejteni, hát elfelejteni nem fogom az egyszer biztos és az is, hogy most személyes bejegyzés következik…

Boros és pezsgős üvegek

Az utóbbi időben alig találkozom az osztályommal, mivel már elballagtunk és mindenki teljes gőzzel készül az érettségire, úgyhogy a szerenádok azok a ritka alkalmak, amikor néhány órát együtt tölthetünk.  Az utolsó ezek közül az osztályfőnökünknél volt Szentendrén. Pálinkagőz és borosüvegek társaságában beszélgettünk és fotózgattam egész este és azt hiszem lassan kezdek rájönni, hogy miért szokás sírni a banketten. 2004 óta a közösségi háló fogságában élünk és mondhatom, hogy a miénk a Facebook generáció… na de akkor tényleg, minek sírni, majd beszélünk Facebookon, vagy nem?

Vagy nem?

Mióta láttam a filmet és tudom, hogy az alkotó nem éppen az a tipikus közösségi lény volt, akinek elméletben a Facebook készült, azóta gondolkozom, hogy akkor tulajdonképpen mi is ez az egész, egyáltalán mire való és miért olyan sikeres? Az utóbbi a tőzsdére lépés óta azt hiszem még lényegesebb kérdéssé vált.

Nekem, mint fejlesztőnek a Facebook egy platform, amely olyan lehetőségeket ad, amikről néhány éve még álmodni sem mertem. A felhasználóknak be sem kell lépniük a szoftverembe, szolgáltatásomba, hogy értesüljenek a rendszer állapotáról és gyakorlatilag a hálón megjelenő információknak köszönhetően komolyabb reklámra sincsen szükség, hogy újabb felhasználókat szerezhessek, az idővonal pedig lehetőséget ad, hogy egy-egy felhasználó élettörténetének is a részévé váljon a szolgáltatásom, azaz a platform a brand építéshez is komoly segítséget nyújt. Valahol itt kell keresni az anyagi sikerhez vezető utat is, hiszen saját bevallásuk szerint a Facebook legtöbb bevétele a hirdetésekből származik, azaz abból, hogy rengeteg cég a platformot brand építésre és újabb vevők szerzésére használja.

Ahhoz viszont aktív közösség kell, hogy érdemes legyen hirdetni, tehát a cél a közösségi aktivitás fenntartása. Az aktivitásé, de nem a közösségé, a Facebook nem társkereső oldal, nem barátkereső (van egyáltalán ilyen?) és nem is közösségépítő. A cél kettős: 1) a meglévő ismerősök között, illetve még az ismerősök ismerősei között a lehető legtöbb információ cserélődjön ki, lehetőleg nyílvános csatornákon (feed, ticker, timeline). 2) minnél több információt szerezni az adott felhasználóról, hogy minél jobb hirdetési célpont legyen.

Hogy ez baj-e? Nem tudom, gyakorlatilag mindennek ez a célja. A média azért ad prémium tartalmat (mármint jó filmeket, zenéket…), hogy eljusson hozzánk a reklám is. Az ingyenes szolgáltatások, azért ingyenesek, hogy információt gyűjtsenek rólunk és azt eljuttassák a hirdetési partnereiknek (lásd Google)…

Szóval, ahogy azt már sokan és sokszor leírták, cserébe némi jutalomért mi felhasználók leszünk a termék, amit a Facebook elad. Csak az a kérdés, hogy mi a jutalom.

Jutalomjáték

Beszélgethetünk, fényképeket oszthatunk meg, csoportmunkát végezhetünk, írhatunk egymás idővonalára, játszhatunk a virtuális világban és szép lassan elfelejthetjük, hogy ezt a valóságban is megtehetjük.

Miért van az, hogy ha egy iskolatársam, akit nem ismerek beszélni akar velem, akkor a Facebookon keres meg, ahelyett, hogy egyszerűen odasétálna hozzám a folyosón? Miért lehet jobban megbeszélni az osztály ügyeit a Facebook csoportban, mint az osztályfőnöki órákon? Miért nem mutatjuk meg inkább személyesen egymásnak a fényképeinket? Mert így egyszerűbb és gyorsabb, mivel a platform biztosít néhány remek eszközt, például a szavazáshoz. Azonban nem biztosít eszközöket a közösségi élethez. Így aztán, ha nem vigyázunk mindenkit elnyel a Facebook és elveszítjük a valódi közösségeket.

Visszatérve a szerenádra, tanítási időszakban nem szoktam beszélgetni az osztálytársaimmal, ilyenkor ugyanis mindenki a maga kis klikkjével, illetve a házi feladatok elkészítésével (lemásolásával) van elfoglalva. Erre elvben a Facebook lenne a legalkalmasabb hely, hiszen mi más értelme lenne a közösségi hálónak, ha nem a közösséggel való kapcsolattartás, azonban ez nem működik, mivel abban a hatalmas információ halomban amit a hálón találunk elvesznek a kis beszélgetések, amik a nagyobb közösségeket egyben tartanák… szóval van egyáltalán közösség?

Hol a közösség?

A közösség az iskolában és nyilván az életben is klikkek halmaza. Azonban az iskolai évek során ritkán fordul elő, hogy a klikkek együtt nagy közösségként töltsék el az idejüket. Ilyen alkalmak az osztálykirándulások, vagy egy-egy projektnap, azaz évente néhány nap.

Azonban az utolsó év teljesen más. Osztálytánc, keringő, szalagavató, ballagás, szerenádok, bankett, érettségi… ebben a évben van legtöbbet együtt az osztály és ebben az évben ismerik meg egymást igazán. Így a legtöbb osztályban az utolsó évben alakul ki a közösség.

Szóval miért sírunk?

Az utolsó évben kialakult egy valódi, fizikai közösség, amely persze a Facebookon is jelen van egy csoport formájában. Azonban közösség csak a valóságban létezik, a Facebook pedig csak egy remek hely a szervezésre és a kommunikációra, illetve egy értékes hirdetési felület, de nem közösség. Azaz a Facebook csak egy a valóságban is létező közösségnek van hasznára és nem alkalmas egy fizikai értelemben szétesett közösség összetartására. Na ezért lehetséges, hogy még mindig szokás sírni a banketten.

Arany középút

A nem túl szakmaira sikerült szakmai bevezető után következzen a személyes, amely várhatóan nem lesz túl személyes.

Még pár hónapig napközben a középiskolások monoton életét élem, azaz két lyukasóra között csocsózok. Mielőtt felvázolná a kedves olvasó az unatkozó iskolakerülő képét, elárulom, hogy 3 előrehozott 90% feletti érettségi mellett valóban nincs sok órám, azonban csocsózni sincs sok időm, hiszen valamikor a programozó énemnek is érvényesülnie kell.

Szóval miután megírtam a házi feladatot, illetve dehogy… házi az nincs. Szóval miután haza jutok, jöhet a programozás. Mivel tanárok és diákok között, úgymond iskolai légkörben töltöm mindennapjaimat, a művészethez szükséges ihletet is innen nyerem. Programozóként egy izgalmas és jövőbe mutató oktatási szoftveren dolgozom, amelyet már néhány tanár és majdnem 100 diák tesztel az iskolámban. A későbbiekben sok más mellett erről a rendszerről is fogok írni.

Most, hogy bemutattam hogyan telik egy napon, pár szót magamról. Egyenlőre diák vagyok, úgyhogy kezdem ezzel. Mióta iskolába járok (ergo 12 éve) a matek a kedvenc tantárgyam és tanórám (nem a kettő nem ugyanaz). Mindig is emelt óraszámban tanultam a matematikát: plusz matek, matek fakultáció, érettségi előkészítő, illetve a matek tanárom által hozzáadott rengeteg extra matek óra. A második kedvenc tanórám a biológia. Alapvetően sosem voltam jó biológiából, mivel az agyon és a DNS-en kívül nem sok minden érdekel. Viszont két biológia tanárból kettő zseniális volt (van), ezért magukat a tanórákat mindig élvezem. Mellesleg a jelenlegi biológia tanárom az egyik leglelkesebb tesztelője a fentebb említett oktatási rendszernek. A második kedvenc tantárgyam viszont a filozófia. Ezt csak idén kezdtük tanulni és sajnos nem épp úgy és annyit, ahogyan és amennyit kellene, így magukat a tanórákat annyira nem kedvelem, de maga a tantárgy a világ legizgalmasabb dolga (persze csak a Pitagorasz-tétel és a deriválás után… ja, de Pitagorasz is filozófus volt). Egyszer talán a filozófiáról is írok, ki tudja.

Szóval az arany középút… vajon megtalálom? Fene se tudja, de ahogy Steve Jobs mondaná “The journey is the reward.”.

Szellem a gépben?

Programozó vagyok, de művész is. Szerintem ugyanis a programozás felfogható művészetként is, hiszen alkotómunka, melynek eredménye nem csak hasznos, de szép is. Ráadásul manapság egyre nagyobb szerepet kap az utóbbi, hiszen az informatika eredményeit egyre szélesebb körben és egyre többet használjuk.

De hogy jön ide a szellem?

Az Asimov műveinek szellemében készült “Én a robot” című, sokszor és sokak által kemény kritikával illetett filmben hangzik el a következő néhány mondat:

A szellem mindig ott rejtőzött a gépben.  Szétszórt kódtöredékek…  …melyek váratlanul programokba tömörülnek.  Kiszámíthatatlanságuk felveti a kreativitás kérdését…  …a szabad akaratét és az úgynevezett lélek mibenlétét is.

Innen származik a blogom címe, de a félreértések elkerülése érdekében szeretném tisztázni, hogy nem értek egyet az idézettel. Bármilyen jól hangzó mondatok is ezek, teljesen alaptalanok, mivel a számítógép működési elveiből fakadóan képtelen a gondolkodásra, ahogyan az emberi agy is képtelen a számítógéppel összemérhető teljesítményekre, ha matematikai műveletekről, vagy azokra visszavezethető dolgokról van szó. Szerintem a lélek – vagy más szóval a szellem – az Ember és addig jó, amíg ez így is marad.

Az ember és a gép közötti ellentét és szimbiózis jellemzi a blogomat is, egyszerre szakmai és személyes, de egyik sem igazán, inkább egyfajta egyveleg, az arany középút.