A Műegyetem Incepciója

“Engem kerestél és én is kerestelek téged. Most végre itt vagy, a Műegyetemen. Már vártalak.

Hosszú lesz az utad a diplomáig, de mielőtt elindulsz, valamit tudnod kell. Itt van két pirula, az egyik kék, a másik piros. Választanod kell, most. Ezután nincs visszaút. Ha a kéket választod, elalszol, és reggelre elfelejted ezt a beszélgetést. Ha a pirosad választod, megismerheted a valódi tudás árát. De ne feledd: csak az igazságot nyújthatom neked, semmi többet.

Bizonyára hallottál a Mátrixról. Nem, nem a Kollégium ablakaiban játszódó filmről van szó. A Műegyetem Mátrixáról. Ezt kerested, mégsem tudod pontosan mi is ez? Dőlj hátra és elmesélem!” /A Műegyetem Mátrixa, Németh Krisztián, Impulzus, 2015/

 

A professzor a katedrán áll, kezében barnás, szakadozó lapok, sűrű sorokkal teleírt jegyzetek. A táblát nézi, a 3 méter magas fekete monstrum aljára felírt, a tökéletes gondolatmenetet lezáró képletet szemléli. A csendes teremben jól hallható a diákok nyugodt szuszogása, közben a távoli félhomályba merülő padsorokból fel-fel hangzik egy ásítás.

A professzor komoly szaktekintély, az ismertetett tételek némelyike az ő nevéhez fűződik, a hivatalos jegyzet is a keze munkája. A tárgy, amit immáron 30 éve oktat, saját meglátása szerint fontos és nagyban hozzájárul diákjai szakmai előremeneteléhez. A ZH és a vizsga eredmények mégis botrányosak, a bukási arány pedig évről-évre romlik. A professzor szerint a diákok a kék pirulát választották, így ő tehetetlen. Mivel a számonkérései minden alkalommal mások és a teljes anyagot lefedik, így ezt a tárgyat, szerinte, csak a piros pirulával lehet elvégezni, de ő mégsem győzheti meg a diákokat, hogy azt vegyék be, hiszen már döntöttek. Rosszul.

A fiatal adjunktus, aki keresztféléven viszi a tárgyat, még nem hallott a Mátrixról, ő nem tudja, hogy a diákok már elvesztek. Óráit egy kisebb termben tartja, mivel a diákok keresztféléven köztudottan nem járnak be órára. Alapvetően ezért is kaphatta meg a tárgyat, nem különösebben számít, hogy ki tanítja azt a néhány diákot, aki résztvesz.

Az adjunktusnak nincsen jegyzete, óráit fejből tartja, néha improvizál, időnként egy-egy tételt rosszul ír fel és a helyben konstruált bizonyítás közben korrigálja azt. Ő nem ír fel minden tételt a táblára, sőt táblaképe szedett-vetett, sokszor áttekinthetetlen. Viszont rengeteget magyaráz és közben kérdez. Diákjait bíztatja, hogy gondolkozzanak és segítsenek neki megoldani a problémákat.

A teremben 30 toll monoton sercegése és a táblát szemlélő értő tekintetek váltják egymást. A szünetekben gyakorta alakulnak ki beszélgetések az oktató és diákjai között.

Sajnos az ő bukási arányai még rosszabbak, a 600 keresztfélévesből csupán 30-an tudták teljesíteni a vizsgát.

 

E 30 diák végül diplomát szerez és kiváló mérnök lesz, a másik 570 diák, akik e félévben nem jártak órára, hiszen korábbi tapasztalataik alapján a tárgyat teljesíthetetlennek érezték, végül más, egyszerűbb szakmát választ.

A rossz statisztikák miatt a következő félévben ismét a professzor tartja a tárgyat, a könnyebb megértés érdekében újabb 3 tétellel bővítve az anyagot.

A gondolat olyan, mint egy vírus. Ragályos és kiirthatatlan. Az ötletmagból kifejlődött kész gondolat meghatároz téged, vagy elpusztít. /Eredet, 2010/

Ki él a Mátrixban, a diákok, vagy az oktatók? És ki választja a pirulát?

Hazatérés

Ahogy ereszkedett, a világító pontok lassan kezdtek összefolyni, felhőkarcolókká és az őket övező üres utcákká álltak össze a sötét éjszakában. A legerősebb fény felé kormányozta magát, egy erős reflektorokkal megvilágított zöld háztető felé. Ahogy közeledett az épülethez, különböző fehér csíkok rajzolódtak ki a fűvel borított sima tetőn, melyen huszonkét sötétebb pötty vált láthatóvá. Egy-egy a két oldalt elhelyezett hálók előtt, a többi pedig folyamatos mozgásban középtájt. Egyre gyorsabban közeledett a pályához, most már a mezek színeit és az eddig értelmetlennek látszó mozgást meghatározó labdát is látta. Az ejtőernyőt öt méter magasságban csatolta le és hagyta az épület mellett továbbzuhanni a kétszáz emelettel lejjebb fekvő úttest felé. Ő maga a pálya szélén landolt.

A football pálya a teljes tetőt betöltötte, nem volt nézőtere, de még egy korlát sem vette körül a játékosokat. Tiszta időben – amilyen most is volt – körbenézve jó kilátás nyílt az egész városra, a magasan a többi épület főlé tornyosuló felhőkarcolóról, de ő nem nézett körbe. Ő a meccset nézte.

Az egyetlen néző feltűnése és érkezésének furcsa körülményei sem zavarták meg a mérkőzést, sőt mikor a verbális kommunikáció hasztalan kísérlete után besétált a pályára, a meccs akkor is úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. Végül a többi játékost elkerülve az egyik kapushoz ment. Miután a beszédét látszólag ő sem érzékelte, megérintette. Illetve meg akarta érinteni, de keze nem állt meg a kapus vállánál, hanem átnyúlt rajta, mintha ott sem lenne. Végül a kapufa  fehérre festett, hideg fémének érintésekor realizálta a helyzetet. Hologrammok.

Nem törte magát, hogy kiderítse ki és miért vetít ki egy mérkőzést, amit senki sem néz. Helyette beállt a kapuba és igyekezett követni a hologramm mozdulatait. Ő is követte a labdát testével, legugolt, hogy megfogja a felé guruló labdát, nekifutott és elvégezte a kirugást, ugrott és éppenhogy elérte a jól célzott lövést. Játszani akart, részese lenni valaminek, amiben nincsen egyedül; az elmúlt kétezer évben nem látott sem embert, sem robotot.

Alig több, mint egy óra múlva a mérkőzés véget ért. A vetítő és a reflektorok kikapcsoltak, a robot pedig egyedül maradt az üres városban.

Arany középút?

Érdekes elgondolás volt olyan blogot kezdeni, ami egyszerre szakmai és személyes. Technikailag persze nem lehetetlen ilyen és olyan bejegyzéseket is publikálni vegyesen, a gond inkább a kohézióval van.

Ez az egész elképzelés csak addig működik, amíg az embernek nincs igazán magánélete. Meg amíg tudja, mi a szakmája. De az az igazság, hogy amikor ezek az állítások igazak voltak, akkor sem sikerült összehangolnom a blog két arcát. Illetve nem is volt neki kettő, mert sosem mertem igazán személyes postokat írni, mivel mindig azt éreztem, hogy rontana a blog szakmaiságán.

Szóval az aranykor véget ért. Átraktam mindent, ami nem személyes, a szakmai blogomra (devnap.io). Itt pedig, ahogy már utaltam rá, kipróbálom az írj minden nap valamit módszert. Hátha sikerül fókuszálni.

Fókuszálatlan gondolatok

Azt mondják, hogy jót tesz, ha az ember minden nap ír valamit. Meg így talán nem a “Ki nézte meg a Facebook profilomat?” lesz az egyetlen bejegyzés, amit az ide tévedő átlag (értsd: nem programozó) ember elolvas. Inkább be se linkelem, úgysem derül ki belőle. Csak tudnám miért olvasták el ezren.

Egyébként nem tudok fókuszálni, mármint általában tudok (tessék megnézni a korábbi postokat), de mostanság nem megy. Meg a programozás se, semmi kedvem hozzá. Azért is blogolok. Mindegy, nem kell elolvasni, ha nem tetszik. El lehet menni.

Ja külföldre. Ahelyett, hogy küzdenénk egy kicsit a hazánkért, inkább mindenki (tisztelet a kivételnek) menekül. Persze nem olyan egyszerű, mint azt egyesek gondolják: ha nem fogadunk el minimálbért, akkor magasabbak lesznek a bérek. Amúgy logikus, én is ezt gondolom, csak nem így működik. Mert a magyar gyáva? Biztos, nem tudom. Talán inkább a társadalom nem egységes, mármint nem alkot egy nagy gondolkodó élőlényt. Mert ehhez az kéne. Igazából társadalom kéne, az se nagyon van.

Biztos a Facebook tehet erről is. De nem, nem írok a Facebokról. Nem, nem és nem. Folyton a Facebookról írok, elég volt.

Nem tehet róla, meg amúgy is annyi jó téma van. Például itt a TIDAL. Mindenki arról beszél, hogy ezek a szerencsétlenek (artist urak és hölgyek) összeálltak, hogy csináljanak egy halom extra pénzt maguknak igazán jó zenei élményt. Csak az a baj, hogy nem értenek hozzá. Furcsálom is, hogy mindenkinek az a legnagyobb baja, hogy majd feldarabolódik a streaming piac, mert nem fog. Szerintem inkább az lesz, hogy a TIDAL-ön sokkal több zene lesz, mint a többi szolgáltatónál, viszont a technológiája rosszabb lesz. Lényegében 3-4 év lemaradásban van a Spotify-hoz képest: nincs desktop app, nincs távvezérlés, akadozik a lejátszás, a mobil app messze nem olyan fluid, mint lehetne… persze Windows Phone app meg nincs is. De nem baj, mert nem hallgatunk …-ot. Aha persze, meg azért vannak ők az összes chart elején… ez is olyan, mint a Való Világ. Senki se nézi, de mindenki hallott már Alekoszról.

Jó-jó, befejeztem. Megyek vissza revolutionary live streaming platformot fejleszteni. Áh, inkább nem.

Most olvastam el a Becoming Steve Jobs című csodát. Mindenki olvassa el, nagyon jó és a vége megható. Sokkal jobb, mint a másik Jobs könyv. Olvasmányosabb, igazabb(nak látszik) és lehet belőle tanulni.

Fotózni kéne. Ott a gép fókuszál helyettem.

Look Down

I have 422 friends, yet I am lonely.

Több mint 30 millió ember nézte meg eddig azt a folyamatosan terjedő videót, amely a fent idézett mondtattal kezdődik. Közűlük rengetegen meg is osztották, köztük az ismerőseim is. Így jutott el hozzám e mű, amely arra bíztat, hogy ne használjuk azt a lehetőséget, amely biztosította, hogy a film alig néhány nap alatt Magyarország lakosságának több mint háromszorosához jusson el.

Szép, nem?

Szóval költözzünk vissza a középkorba. Mert az aztán szuper volt. Akkoriban mindenki boldog volt, még a magány fogalma sem létezett. Most meg jött ez a szemét technológia, meg a rohadék Facebook és mindent tökretett.

Vagy túloznék?

Mert ez egy jó film, aranyos film, ő nem akarja, hogy ne használjuk a technológiát. Csak azt szeretné, ha jól használnánk. Nos, akkor idéznék még egy kicsit, konkrétan az utolsó néhány mondatot:

Look up from your phone. Shut down that display. Stop watching this video. Live life the real way.

Általában elemző cikkeket szoktam írni, de most egyszerűen nem megy. Már azt sem értem, hogy hogyan juthat valakinek eszébe, hogy megossza ezt a filmet. Mármint, ha odaírná, hogy ez teljesen értelmetlen és csak azért osztom meg, hogy ti is lássátok, hogy mekkora marhaságokat beszél ez az ember, akkor rendben volna. De nem, még lájkolják is, majd negyed millióan. Most komolyan, ha valaki egyetért, akkor tegye, amit az idézet mond. Most azonnal kapcsolja ki a gépét és még a blogomat se olvassa tovább, mert (valószínűleg) ez is a közöségi hálón jutott el hozzá. De megosztani és terjeszteni az igét, pont úgy, ahogyan a film szerint nem volna szabad? Könyörgöm, legalább próbáljuk meg megérteni, hogy miről van szó, mielőtt megosztjuk.

Mindegy. Beszéljünk a filmről.

Azt kell, hogy mondjam, hogy bizony minőségi. A zene tökéletes, a vágások szépek, az operatőri munka is rendben van és a történet is jól felépített. Aki ezt készítette az nagyon ért a hatáskeltéshez. Túlzottan is.

Az igazság az, hogy – gondolom eddig nem így tűnt, de – alapvetően egyetértek a film tartalmával. Nem volna szabad túlzottan elmerülni a Facebook, illetve általában a technológia világában, mert elveszítjük a valódi kapcsolatainkat is magányosak leszünk. Azt nem értem, hogy ezt miért kell ennyire fekete-fehéren, ennyire szélsőségesen nézni. Nekem például kb. 150 ismerősöm van Facebookon és sosem éreztem, hogy ennél többre lenne szükségem, sőt a Close Friends listámon pontosan 5 ember szerepel. Őket nevezem a barátaimnak. Velük gyakran találkozom személyesen és követem az életüket a hálón és a valóságban is. Persze programozóként egész nap egy képernyő előtt ülök és eszem ágában sincs kikapcsolni. Egyrészt ez a szakmám, másrészt sokszor örömöt is okoz.

Nekem 5 barátom van és mégsem vagyok magányos. Őket nem a Facebook ismertem meg, de nem is az utcán sétálva.

Jó néha magányos vagyok. Meg boldogtalan. Néha meg tök boldog. Aki magányos azon a Facebook sem segít, sőt csak magányosabb lesz tőle. Aki meg nem magányos, annak ez csak egy plusz eszköz, hogy olcsóbban, egyszerűbben és gyakrabban tudjon beszélni azokkal, akik fontosak neki. Igen, néha úgy sétálok az utcán, hogy fel sem nézek a képernyőről. Néha meg nem. Ugyan miért bűn, ha olyasvalakivel beszélgetek, aki épp nem áll fizikailag mellettem? Akkor az már nem is valódi kapcsolat? Ezek szerint mikor a régi “szép” időkben az emberek (a szerelmes párok is) leveleztek, mert nem volt más technológia a kommunikációra és legküzdhetetlenek voltak a távolságok, akkor azok nem voltak valódi kapcsolatok? Csak az a valódi, amit meg lehet fogni, amit a két szememmel látok? Ha így folytatjuk, akkor hamarosan az is kiderül, hogy a tudomány nem is valóság. És végül tényleg a középkorban fogunk kikötni, vagy az őskorban.

Live life the real way.

Milyen a “real way”? Egyáltalán miért gondolja bárki, hogy neki joga van megmondani, hogy én hogyan éljem az életemet? Ahogy a film is mondja, meg vannak számlálva a napjaink. Mindenkinek. Ezért ki kell őket használni. Én kihasználom. Alkotok, elmondom a véleményemet és a barátaimmal töltöm az időmet. És igen, ehhez használom a technológia adta lehetőségeket. Aki szerint ez bűn, vagy hülyeség, az egészen nyugodtan kapcsolja ki a telefonját, de előtte ne felejtse el megosztani a videót.

PS. Nem, nem fogok linket közölni. Aki szeretné az a TECHNOLÓGIÁT használva könnyedén megtalálja a filmet.