Az utolsó szerenád

Tizenkét éve járok iskolába és néha már nagyon unom, néha meg boldog lennék, ha még néhány év hátra lenne. Mindenki azt mondja, hogy a középiskolás évek az ember legszebb évei, amiket sosem fog elfelejteni, hát elfelejteni nem fogom az egyszer biztos és az is, hogy most személyes bejegyzés következik…

Boros és pezsgős üvegek

Az utóbbi időben alig találkozom az osztályommal, mivel már elballagtunk és mindenki teljes gőzzel készül az érettségire, úgyhogy a szerenádok azok a ritka alkalmak, amikor néhány órát együtt tölthetünk.  Az utolsó ezek közül az osztályfőnökünknél volt Szentendrén. Pálinkagőz és borosüvegek társaságában beszélgettünk és fotózgattam egész este és azt hiszem lassan kezdek rájönni, hogy miért szokás sírni a banketten. 2004 óta a közösségi háló fogságában élünk és mondhatom, hogy a miénk a Facebook generáció… na de akkor tényleg, minek sírni, majd beszélünk Facebookon, vagy nem?

Vagy nem?

Mióta láttam a filmet és tudom, hogy az alkotó nem éppen az a tipikus közösségi lény volt, akinek elméletben a Facebook készült, azóta gondolkozom, hogy akkor tulajdonképpen mi is ez az egész, egyáltalán mire való és miért olyan sikeres? Az utóbbi a tőzsdére lépés óta azt hiszem még lényegesebb kérdéssé vált.

Nekem, mint fejlesztőnek a Facebook egy platform, amely olyan lehetőségeket ad, amikről néhány éve még álmodni sem mertem. A felhasználóknak be sem kell lépniük a szoftverembe, szolgáltatásomba, hogy értesüljenek a rendszer állapotáról és gyakorlatilag a hálón megjelenő információknak köszönhetően komolyabb reklámra sincsen szükség, hogy újabb felhasználókat szerezhessek, az idővonal pedig lehetőséget ad, hogy egy-egy felhasználó élettörténetének is a részévé váljon a szolgáltatásom, azaz a platform a brand építéshez is komoly segítséget nyújt. Valahol itt kell keresni az anyagi sikerhez vezető utat is, hiszen saját bevallásuk szerint a Facebook legtöbb bevétele a hirdetésekből származik, azaz abból, hogy rengeteg cég a platformot brand építésre és újabb vevők szerzésére használja.

Ahhoz viszont aktív közösség kell, hogy érdemes legyen hirdetni, tehát a cél a közösségi aktivitás fenntartása. Az aktivitásé, de nem a közösségé, a Facebook nem társkereső oldal, nem barátkereső (van egyáltalán ilyen?) és nem is közösségépítő. A cél kettős: 1) a meglévő ismerősök között, illetve még az ismerősök ismerősei között a lehető legtöbb információ cserélődjön ki, lehetőleg nyílvános csatornákon (feed, ticker, timeline). 2) minnél több információt szerezni az adott felhasználóról, hogy minél jobb hirdetési célpont legyen.

Hogy ez baj-e? Nem tudom, gyakorlatilag mindennek ez a célja. A média azért ad prémium tartalmat (mármint jó filmeket, zenéket…), hogy eljusson hozzánk a reklám is. Az ingyenes szolgáltatások, azért ingyenesek, hogy információt gyűjtsenek rólunk és azt eljuttassák a hirdetési partnereiknek (lásd Google)…

Szóval, ahogy azt már sokan és sokszor leírták, cserébe némi jutalomért mi felhasználók leszünk a termék, amit a Facebook elad. Csak az a kérdés, hogy mi a jutalom.

Jutalomjáték

Beszélgethetünk, fényképeket oszthatunk meg, csoportmunkát végezhetünk, írhatunk egymás idővonalára, játszhatunk a virtuális világban és szép lassan elfelejthetjük, hogy ezt a valóságban is megtehetjük.

Miért van az, hogy ha egy iskolatársam, akit nem ismerek beszélni akar velem, akkor a Facebookon keres meg, ahelyett, hogy egyszerűen odasétálna hozzám a folyosón? Miért lehet jobban megbeszélni az osztály ügyeit a Facebook csoportban, mint az osztályfőnöki órákon? Miért nem mutatjuk meg inkább személyesen egymásnak a fényképeinket? Mert így egyszerűbb és gyorsabb, mivel a platform biztosít néhány remek eszközt, például a szavazáshoz. Azonban nem biztosít eszközöket a közösségi élethez. Így aztán, ha nem vigyázunk mindenkit elnyel a Facebook és elveszítjük a valódi közösségeket.

Visszatérve a szerenádra, tanítási időszakban nem szoktam beszélgetni az osztálytársaimmal, ilyenkor ugyanis mindenki a maga kis klikkjével, illetve a házi feladatok elkészítésével (lemásolásával) van elfoglalva. Erre elvben a Facebook lenne a legalkalmasabb hely, hiszen mi más értelme lenne a közösségi hálónak, ha nem a közösséggel való kapcsolattartás, azonban ez nem működik, mivel abban a hatalmas információ halomban amit a hálón találunk elvesznek a kis beszélgetések, amik a nagyobb közösségeket egyben tartanák… szóval van egyáltalán közösség?

Hol a közösség?

A közösség az iskolában és nyilván az életben is klikkek halmaza. Azonban az iskolai évek során ritkán fordul elő, hogy a klikkek együtt nagy közösségként töltsék el az idejüket. Ilyen alkalmak az osztálykirándulások, vagy egy-egy projektnap, azaz évente néhány nap.

Azonban az utolsó év teljesen más. Osztálytánc, keringő, szalagavató, ballagás, szerenádok, bankett, érettségi… ebben a évben van legtöbbet együtt az osztály és ebben az évben ismerik meg egymást igazán. Így a legtöbb osztályban az utolsó évben alakul ki a közösség.

Szóval miért sírunk?

Az utolsó évben kialakult egy valódi, fizikai közösség, amely persze a Facebookon is jelen van egy csoport formájában. Azonban közösség csak a valóságban létezik, a Facebook pedig csak egy remek hely a szervezésre és a kommunikációra, illetve egy értékes hirdetési felület, de nem közösség. Azaz a Facebook csak egy a valóságban is létező közösségnek van hasznára és nem alkalmas egy fizikai értelemben szétesett közösség összetartására. Na ezért lehetséges, hogy még mindig szokás sírni a banketten.

Reklámok

Az utolsó szerenád” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s